3. rész

Sziasztok!

Íme az új feji, most csak egy kép van, mert nem találtam olyat ami tetszene :P Mivel szombaton nem érek rá, a bétámnak, Katának köszönjétek a feltöltést, ja, meg az orbitális hibáktól mentes szöveget. <3

Jó olvasást! ;-)

3. rész

Amikor magához tért, úgy érezte, úgy sajog az egész teste, hogy mindjárt belehal. Feküdt a sötétségben, csak a növekedő hold bocsátott ki némi fényt, amikor épp nem takarták a felhők.

Érezte a nedves betont maga alatt. Lassan kinyitotta a szemét, de csak homályosan látta a fölé magasodó férfi alakját. Pislogott párat, hogy kitisztuljon a látása. Az alaknak sötét haja volt, és ballonkabátot viselt.

– Castiel – mondta volna, de csak tátogott, nem volt hangja. Megköszörülte a torkát. – Mi történt? – nyögte, de még mindig alig volt hangja. A férfi azonban nem válaszolt, csak nézte az eget. Olyan volt, mintha nem is tudná, hogy a lány épp ott fekszik előtte.

Jamie megpróbált felülni, de a fájdalomtól nem sikerült neki – könny szökött a szemébe, miközben visszahanyatlott a betonra. Castiel most lenézett rá, majd leguggolt, és a lány teste fölé emelte a kezét. Jamie fájdalma enyhülni kezdett, majd el is múlt.

– Hogy kerültem ide? – kérdezte, miközben felült. Castielt nézte, illetve a porhüvelyét – a férfi jóképű volt, telt, szépen ívelt ajkai, és átható kék szemei voltak, amikben egy villanásnyi érzelem sem látszott.

– Kirepültél a kocsiból.

– Hogyan?! – kérdezte a lány, nem is várva választ.

– A szélvédőn keresztül.

– De hát akkor nem kéne halottnak lennem?

– Az voltál, de idejében visszahoztalak. – A lány hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat, nem sok sikerrel. Közben körbenézett: az autója szélvédője valóban darabokra tört, és egy lyuk tátongott az üveg helyén. A szilánkok véresen csillantak meg a betonon, a hold fényében. Eszébe jutott, hogy nem volt bekötve, és hogy átkozottul gyorsan hajtott, mikor megjelent Castiel, ő pedig annyira megijedt, hogy elvesztette az uralmát az autó felett. A kocsinak viszont, a szélvédő hiányán kívül nem volt látható baja, pedig úgy emlékezett, hogy beborult az árokba.

– A frászt hoztad rám. Miért kellett előtűnni csak úgy mögöttem?

– Sajnálom – válaszolt a férfi, de a hangjában semmi ilyesmit nem lehetett érezni.

– Miért hoztál vissza? Úgy értem, meghaltam, nem ez a természet rendje?

– Nem válaszoltál.

– Ja, mert épp balesetet szenvedtem… miattad. Nem olyan egyszerű ám feldolgozni, hogy meghalsz, de aztán mégis élsz.

– Épp ezért hoztalak vissza, mert az én hibám volt. De ha úgy kívánod, meg is ölhetlek, miután válaszoltál a kérdéseimre. Ígérem, fájdalommentes lesz – a férfi mindezt úgy közölte, mintha teljesen hétköznapi dolog lenne. Jamie még nevetett is volna, ha nem épp vele történik mindez.

– Kösz, de még élni akarok – visszakozott gyorsan.

– Ki vagy te, és miért hallgatóztál, amikor Dean Winchesterrel beszéltem?

– Honnan tudod, hogy hallgatóztam?

– Észrevettelek. 

– Akkor miért nem tetted azt velem, mint Bobby Singerrel? 

– Mert csak a beszélgetésünk végén vettelek észre. Ki vagy te? 

– Angyal vagy, nem tudod? 

– Nem ismerek minden egyes személyt, aki a Földön él. 

– A nevem Jamie Harris. Delphiben születtem, Indianában, 1986. december 20-án. 

– Honnan ismered Dean Winchestert? 

– Nem ismerem. 

– Akkor miért követted? 

– Mert tudni akartam, ki vagy. 

A férfi szemei megvillantak, még őt is meglepte, hogy egy ember, akit ő nem ismer, tisztában van a létezésével. 

– Ezt hogy érted? 

– Pontiac mellett haladtam el, mikor kifogyott a benzinem, és gyalog kerestem egy kutat, majd meghallottam a hangodat. Tudni akartam, ki vagy. 

Castiel ajkai elnyíltak a döbbenettől. 

– Miért vagy úgy meglepődve? – kérdezte a lány. – Azt hittem, néhány különleges ember képes meglátni a valódi arcodat. 

– Azokat a különleges embereket ismerjük, tudjuk a nevüket, de te… te teljesen ismeretlen vagy számomra. 

– Érdekes módon Deanről sem tudtad, hogy nem képes meghallani a valódi hangodat. 

– Dean számára különleges feladatot szánt az Úr, így magától értetődő lett volna, ha képes megérteni, amit mondani próbálok neki. 

Aztán Castiel csak úgy felszívódott. Az egyik pillanatban ott guggolt Jamie mellett, aztán nem volt sehol. A lány egy pillanatra azt hitte, hogy csak egy látomás volt, hogy soha nem is volt ott, és a baleset is a saját hibájából történt. Feltápászkodott és az autójához ment, de mielőtt odaért volna, megtorpant, mert suhogásszerű hang ütötte meg a fülét, és a következő pillanatban az angyal megint ott volt előtte. 

– Mi történt? – kérdezte a lány, a férfi arcát fürkészve. 

– Körbekérdezősködtem rólad, de semmit nem tudnak arról, hogy különleges képességekkel rendelkeznél. 

– Én vagyok a kivétel, ami erősíti a szabályt. 

– Nincsenek kivételek. Valaki vagy kapott tőlünk különleges képességet, vagy nem. 

– Mégis úgy tűnik, hogy vannak. 

– Tévedsz. 

– Akkor valaki a főnök háta mögött kísérletezgetett. 

– Az tilos. Megbüntetnek érte, és az Úr mindent lát. 

– Valaki mégis megtette, és sikerült titokban tartania – erősködött Jamie. 

– Alábecsülöd Istent? Ő a Mindenható, mindenről tud, és nem lehet előle elrejtőzni. Senkinek. 

– Akkor lehet, hogy csak neked nem szóltak. 

Castiel erre nem reagált. Elgondolkodva nézett maga elé. 

– Ennek utána kell nézzek. 

– Várj! – szólt Jamie, mielőtt Castiel eltűnhetett volna. A férfi érdektelen tekintettel nézett rá. – Ugye, nem álom vagy? Tényleg létezel, igaz? 

Castiel nem szólt, csak eltűnt. Jamie pedig nagyot sóhajtott, majd beült a kocsijába, és elindult. 

Az autó motorja köhögve indult be, nagyon nehezére esett egyáltalán életre kelni, nem úgy, mint Jamie-nek – persze némi segítséggel. A lány visszament a motelba, és abban a pillanatban, hogy feje a párnához ért, el is aludt. Pedig még gondolkodni akart, elemezni akarta a történéseket, és Castielt. 

Másnap reggel, amikor felébredt, úgy érezte, belehal a fejfájásba, mintha egy átmulatott éjszaka után ébredt volna, az alkoholtól még kótyagos fejjel, másnaposan – vagy inkább aznaposan. 

Annyi különbség volt, hogy nem épp mulatással töltötte az elmúlt estét, és ahelyett, hogy lerészegedett volna, a halálból tért vissza. Ennek ellenére nem érezte úgy, hogy kapott volna egy újabb esélyt egy jobb életre, mint azok az emberek, akik csoda módjára éltek túl baleseteket, vagy betegségeket. Neki csak a feje fájt. 

– Ha ilyen érzés visszatérni a halálból, akkor a legközelebbit inkább kihagyom… – szólt fennhangon, miközben a fürdőszobatükörben bámult egy idegen nőt, akinek hosszú, barna haja szanaszét áll, szemei alatt még a tegnapi karikák sötétlenek, és olyan sápadt, hogy még a halottasház lakói is megirigyelnék tőle. 

A szeme színe is olyan furcsa volt: sötétebb kéknek tűnt, és mintha az ibolya színei is felfénylettek volna benne, pedig eddig a szürkével keveredett, nem pedig lilával. Elszakította tekintetét a tükörképéről, és megmosta az arcát. A feje még mindig hasogatott, és azután sem múlt el, hogy magába tömött egy marék fájdalomcsillapítót. Nem mintha odalett volna a gyógyszerekért: emlékezett még, hogy az apja mennyire gyűlölte őket, és hogy az anyjának hogy kellett minden nap leimádkoznia a torkán az orvos utasítására. Apja az orvosokat is utálta, és a betegségét is gyűlölte, de azt a leginkább, hogy mennyire tehetetlen a kórral szemben. 

Azóta Jamie is inkább teákat ivott, vagy olyasmit evett, amik jók az éppen jelenlevő problémájára, és csak végszükség esetén vett be gyógyszert. És most eljött a végszükség, mert nem volt nála semmi a jól megszokott természetes gyógymódjaiból, ráadásul a lüktetés a fejében sokkal erősebb volt minden eddiginél. 

Elbow - Grounds for divorce

Miután kicsit rendbe szedte magát, a lány kiment a kocsijához, hogy felmérje a károkat. Abban teljes biztos volt, hogy a szélvédőt ki kell cseréltetnie, de néhány horpadáson kívül mást nem talált. Benézett a motorháztető alá, és megszemlélte a motort, és rá is jött, mi állt a tegnapi nehézkes indulás hátterében, a baleseten kívül. Kiszedte a csomagtartóból a szerszámait és nekiállt a javításnak, miközben az elmúlt napok eseményeit emésztette.

Alig fél órája dolgozott, amikor megzavarták. 

– Nem semmi látvány – hallotta egy férfi hangját, miközben ő félig behajolva matatott a motorházban. 

– Segíthetek valamit? – kérdezte Jamie epésen, de nem hagyta abba a munkát, hátra se nézett. 

– Csak maradjon így – szólt a férfi elmerengve. Mire Jamie felegyenesedett és megfordult, miközben ingerülten szólt oda a zaklatónak. 

– Vagy mondja meg, mit akar – törölte meg a kezét egy piszkos rongyban fel sem nézve –, vagy húzzon el innen a franc… 

Jamie szava elakadt mikor meglátta, hogy ki is áll előtte. Dean Winchester volt az, és majdnem ki is mondta a nevét, de idejében elhallgattatta magát. 

– Még a szava is elállt tőlem! – szólt Dean önelégülten, csibészes mosolyt villantva. – Régi fényem újra tündököl. 

– Mit akar? – kérdezte Jamie a lehető legsötétebb hangon. Próbált nem túl ellenszenvesen viselkedni, annak ellenére, hogy Dean stílusa nagyon idegesítette, pedig tudta, hogyha többet meg akar tudni az ő világáról, érdemes jóban lenni vele – és ennél kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhatott volna erre. Azonban a szája nem engedelmeskedett az eszének. 

– Nyugi. Csak gondoltam, megkérdezem, segíthetek-e. Az autója elég ramaty állapotban van, és mit ad isten… remekül értek az autókhoz. 

– Kösz, de egyedül is boldogulok. Nincs szükségem senki segítségére. 

– Valakit nagyon felidegesíthetett, ha így elbántak ezzel a csodával. 

– Csoda, mi? Nagyon vicces. Kösz, de semmi kedvem a gúnyolódását hallgatni. Szétrobban a fejem, és ebben az állapotban – intett az autó szélvédője felé –, nem állíthatok be anyámhoz. Hagyjon dolgozni, és ne stírölje a fenekem, rendben? 

Jamie visszahajolt a kocsi motorházteteje alá. 

– Nem szokásom autókkal gúnyolódni, főleg nem csinos nőkkel. Könnyen megoldhatjuk a problémáját. Egy jó barátom épp ilyen esetekkel foglalkozik, se perc alatt kipofozzuk. 

– Talán orvos a barátja? Mert arra főleg nincs szükségem. 

– Jé! Van humorérzéke. 

– Ha pedig olyan, mint maga, akkor inkább kihagyom. 

– Bobby? – nevetett fel Dean. – Ugyan már, ő egy kisangyal. 

Jamie felhúzta a szemöldökét. Bobby Singer távolról sem hasonlított egy angyalra, bár, ha jobban belegondolt, Castiel sem. A lány ismét felegyenesedett, Dean felé fordult, majd az autójának dőlt, és karba tett kézzel nézett a férfira. 

– Na, és mégis miért segítene nekem? Puszta jó szándékból, vagy valamit vár cserébe? 

– Egy kis kedvességet? 

– Ha visszafogja magát. Nem vagyok vevő a macsó dumára! 

– Nem ígérhetek semmit – vigyorgott Dean. 

– Vettem észre. Azt előre leszögezem, hogy nem fogok ágyba bújni magával, csak azért, mert hősiesen megmentett – szólt Jamie, a leggúnyosabb hangját bevetve az utolsó két szónál. 

– Nem is gondoltam ilyesmire. Úriember vagyok – mondta Dean, tettetett felháborodással. 

– Na, persze – horkantott fel Jamie, és nagyon erőlködnie kellett, hogy ne eresszen el egy vigyort. – Még mielőtt bármi rosszaságon kezdené el törni a fejét, szólok, hogy apám katona volt, és meg tudom védeni magam. A fegyverekhez is jól értek. 

– Milyen harcias! Na, és megmutatja? – Dean hangja olyan volt, mintha már rég nem a fegyverekről beszélnének. Jamie figyelmen kívül hagyta, és behajolt az ablakon keresztül a kesztyűtartóhoz, majd kikapta a Magnum 500-ast,  és Dean kezébe nyomta. 

– Maga aztán nem bízza a véletlenre a dolgokat, mi? Fegyverrel a kesztyűtartóban… 

– Nem bizony. Egyébként Jamie vagyok – nyújtott kezet a lány, és Dean megrázta. – Jamie Harris. 

– Dean Winchester. – A férfi visszaadta a fegyvert, Jamie pedig betette a helyére. 

– Na, és mi történt, hogy így tropára ment a szélvédő? 

– Kis híja volt, hogy nem haltam meg. Az este megcsúsztam az úton. Az utolsó pillanatban sikerült fékeznem, centikre volt az arcom egy bazinagy ágtól. Ha jobban belegondolok, inkább egy rönk volt. – A hazugság olyan könnyedén csúszott ki a száján, mintha világ életében ezt csinálta volna. Azért elvigyorodott, hogy elnyomja a feltörő rossz érzéseket. Utált hazudni. 

– És jól van? Úgy értem, az ember nem mindennap kerül halálközeli élménybe. 

– Hát élek… csak a fejem robban szét. Nem is értem, nem ütöttem be, reggel mégis így ébredtem. De mindegy, majd elmúlik. A környéken lakik a barátja? Jövő hétre vissza kell érnem Kentuckyba, és anyám látogatását így is kénytelen leszek kihagyni. 

– Pár mérföld az egész. Elvontatjuk. 

– Ő is itt van? Hogy is mondta? Bobby? – kérdezte Jamie, pedig már mindegyikük nevét jól tudta. 

– Igen. Volt egy ügyünk errefelé. 

– Mik maguk, valami házaló ügynökök? 

– Nem éppen. Segítünk az embereknek, megszabadítjuk őket a… kártevőktől. 

– Aha. Érdekes meló lehet. 

– El sem tudja képzelni mennyire az. Öhm… megengedi? – Dean a motorházhoz lépett. 

– Persze. Alkalmi megoldás, be kell majd szereznem egy új alkatrészt, de egy ideig még menni fog – magyarázott a lány, miközben Dean megszemlélte a dolgokat. 

– Hm! Szép megoldás. Ért a kocsikhoz? 

– Igen… ehhez mindenképp. Apám megtanított mindenfélére. Ha fiúnak születtem volna, én is beállok katonának. Így is csak anyám akadályozott meg a dologban. 

– Akkor már értem a Smith & Wessont a kesztyűtartóban. Ezen már nem is kell bütykölni semmit. Majd Bobbynál kicseréljük az alkatrészt meg a szélvédőt. Kipofozzuk kicsit, és szebb lesz, mint újkorában. Jöjjön, bemutatom a többieknek. 

– Mégis hányan vannak? 

– Az öcsém, Bobby és én. 

– Családi biznisz? 

– Ja. 

Jamie követte Deant a szobához, ahol a múltkor hallgatózott. Most szerencséjére nem volt szükség semmi hasonlóra. Bementek. Bobby olvasott valamit, a Sam nevű srác meg a laptopját bújta. 

– Srácok, bemutatom Jamie-t. Egy kis segítségre lenne szüksége. – Bobby felnézett, Sam pedig felállt. – Ő itt Sam, a mogorva fickó pedig Bobby Singer. 

– Üdv – köszönt Jamie. 

– Helló! – köszönt Sam. Bobby is eleresztett egy köszönést, miközben mogorván nézte Deant, és fel is állt, hogy Sammel együtt félrevonják. 

– Bocs, Jamie, megbocsátanál egy percre? – kérdezte Sam. 

– Csak nyugodtan. – Sam, Dean és Bobby egészen a szomszéd szobáig vonultak, de Jamie még így is hallotta a köztük folyó beszélgetést. 

– Jobb dolgunk is van, mint dajkát játszani – kezdte Bobby, mire Sam a szavába vágott. 

– Megőrültél, Dean? Most nincs időnk a csajozásra! Utána kell néznünk ennek az… – Sam lehalkította a hangját, de Jamie még így is hallotta – angyalnak. 

– Hé-hé! Nyugi már, fiúk! A lánynak tropára ment a kocsija, muszáj segítenünk neki, és egyébként is, egyelőre úgysem tehetünk semmit a könyvek lapozgatásán kívül, azt pedig Sammy úgyis meg tudja csinálni, hogy mi közben kicserélünk pár alkatrészt, és egy szélvédőt. És egyébként is szó sincs csajozásról. Már az elején kikötötte, hogy nem akar ágyba bújni velem. – Jamie úgy érezte, hogy Dean épp az ellenkezőjében reménykedik.

– Aha, és te ennek ellenére puszta szívjóságból segítesz neki. 

– Naná! A Pokol megváltoztatja az embert.

– Na, persze, és egy kis idő segít, hogy mégiscsak közelebb kerülhess hozzá – válaszolt Sam epésen. 

– Ki tudja? – válaszolt Dean sokat sejtetően. – Na, gyerünk, mert még a végén unalmában lelép. 

Jamie az ablaknál állva várta őket, mikor beléptek a szobába feléjük fordult. 

– Ha útban vagyok, el is mehetek. Biztos találok egy szervizt a környéken – szólt, szavait mindhárom férfihoz intézve. 

– Szó sem lehet róla. Nem fáradtság. Egy óra múlva indulunk – válaszolt Dean. 

Egy óra múlva valóban útra keltek. Dean, Sam és Jamie az Impalában ültek. Bobby hamarabb elindult és mutatta az utat a vontatónak, akit kihívtak a lány Fordjához. 

Most rövidebbnek tűnt az út, mint legutóbb – talán mert társaságban volt és mert beszélgettek is. Sam az út alatt több könyvet is átnézett , de néha ő is bekapcsolódott a társalgásba. 

Jamie sok mindent megtudott, aminek nagy része valószínűleg hazugság volt, de úgy gondolta, hogy a fiúk abban nem hazudtak, hogy gyerekkoruk óta csinálják ezt a családi biznisz dolgot az apjukkal, miután anyjuk meghalt egy szörnyű balesetben. 

Azt is megtudta, hogy Sam valaha a Stanfordra járt, és ügyvéd akart lenni, de aztán abbahagyta. Jamie rákérdezett az okára, de a fiatalabbik Winchester terelte a témát. Jamie is elmondott pár dolgot magáról, az apjáról, az anyjáról, az egyetemről, ahová most járt. És újra mesélt a balesetről, kihagyva a találkozást a Castiel nevű angyallal és a kérdésekről, amik felmerültek a beszélgetésük alatt. 

Jamie kis időre megfeledkezett a fejfájásáról, de aztán megint beléhasított, és onnantól kezdve nem sokat beszélgettek. Megpróbált pihenni, de amint átkerült volna az alvás okozta másik világba, amit álomnak neveztek, mindig felriasztotta a fejfájás. Úgy érezte, csak rosszabbodik, nemhogy gyengült volna. 

Mire odaértek, azt hitte, belepusztul a fájdalomba, és ez egyre inkább aggasztotta. Nemcsak azért, mert eddig még soha nem fájt ennyire semmije, hanem azért is, mert épp azután jött elő a fájdalom, hogy visszatért a halálból. 

Igaz, sosem hallott olyan történetekről, ahol a visszatért emberek fájdalommal küzdöttek volna, ő mégis úgy hitte, hogy emiatt lehet ez a gyötrő érzés, mire pedig megérkeztek Bobbyhoz, egyre inkább belelovallta magát ebbe a gondolatba. Úgy döntött, utána is néz a dolognak. 

Miután kifizette a vontatót, bevonultak a házba. Megkérdezte Bobbyt, nem dőlhetne-e le valahol, a férfi pedig bevezette az egyik szobába. Látszott rajta, hogy nagyon nincs ínyére, hogy Jamie itt van. 

A lány, amint magára maradt, felment a netre, és rákeresett a halálközeli élményekre, de egyik bejegyzésben sem említettek olyasmit, hogy gyötrő fejfájás kínozná az érintetteket. 

Bevett még pár szem fájdalomcsillapítót és hamarosan elnyomta az álom, csak másnap reggel kelt fel. 

Mikor felébredt, hirtelen azt sem tudta, hol van. Körülnézett az idegen szobában, de ez nem segített sokat. Felkelt az ágyból, amibe azt sem tudta, hogyan került, viszont abban a pillanatban, hogy talpra kecmergett, belenyilalltak az emlékek. 

– Legalább a fejem nem fáj már – szólt fennhangon, miután nyugtázta magában a történteket. Odakint hajnalodott, alig tűnt fel a horizonton a nap, nagyon korán volt még. Úgy döntött, megkeresi a mosdót. 

Nagyon halkan kinyitotta az ajtót, és kiment a szobából. Körülnézett, az előszobában volt, ahol Deanre rátámadt Bobby, amikor a fiú megjelent az ajtajában. Körbe nézett és talált is egy ajtót. Benyitott rajta, és rájött, hogy az lehet az irodának kinevezett helyiség. A polcokat könyvek borították, az asztalon papírhegyek gyűltek fel. Beljebb ment, úgy gondolta nem sok lehetősége lesz itt szétnézni, úgyhogy most eleget tett a kíváncsiságának. 

A polcokon mitológiákkal, legendákkal teli könyvek sorakoztak és még a halálról, és az abból csodás módon visszatértekről is talált köteteket. Hátranézett, fülelt egy pillanatig, majd mikor nem érzékelt semmi mozgást, visszafordult a polchoz és levette róla a könyvet. Belelapozott, és megkereste a neki szóló fejezeteket. Elkezdett olvasni, ott a polcnál állva, de hamarosan rájött, hogy ezzel nem fog sokra menni, a betűk túl aprók voltak, a könyv túl vastag, órákig állhatna itt, mire talál bármit is. Megnézte címet és az írót, majd visszatette a polcra. 

Csendben kiment, és tovább kereste a mosdót. Sikerült benyitnia abba a szobába ahol Sam és Dean aludtak, szerencséjére nem keltette fel egyiküket sem. Legalábbis azt hitte. 

Miután becsukta az ajtót, továbbment a következőhöz. Ahogy benyitott, látta is, hogy jó helyen jár. Be akart menni, de abban a pillanatban megragadták a karját, és ő annyira megijedt, hogy ösztönből támadt rá az elkövetőre. 

Karját kicsavarta a kézből, majd az ahhoz tartozó test felé fordult, és a falhoz taszította, hogy aztán oda is szegezze. 

– A francba, mit művelsz? – hallotta a meglepettséggel keveredő dühödt hangot, ami a helyzethez képest halk volt. 

– Hogy én mit művelek? – kérdezett vissza Jamie suttogva, habár ő még jobban meglepődött Dean láttán. – Azt hittem, alszol. 

– Mit kutakodsz itt hajnalok-hajnalán? 

– Próbáltam nem felébreszteni senkit. 

– Hogy kipakolhasd a házat? 

– Mi van? Én csak a mosdót kerestem, senkit nem akarok kipakolni. Egyébként is, mit képzelsz te magadról? Úgy rám ijesztettél, hogy majdnem szívrohamot kaptam! 

Egyikük sem mozdult, vagy szólalt meg. Jamie továbbra is a falhoz szorította Deant, de nem is jutott el a tudatáig, hogy már nem indokolja semmi, hogy ezt tegye. Mindketten egymás szemébe néztek, Dean próbálta kideríteni, hogy a lány igazat mond-e, Jamie pedig villogó szemekkel mélyedt a férfi tekintetébe. Annyira már nem is volt mérges, és ezt hamarosan a tekintete is elárulta. 

Aztán hirtelen nagyon melege lett és kényelmetlenné vált a helyzet. Feszengve eresztette el Dean karjait és távolodott el az ágy kellemes melegét árasztó testtől. Dean csak vigyorgott, őt a legkevésbé sem zavarta a helyzet, és ezen Jamie jól fel is húzta magát. 

– Jó lenne, ha letörölnéd azt a vigyort az arcodról, mert nem lesz abban köszönet, amit emiatt tenni fogok. 

– Csak nem fenyegetőzik a kisasszony? Nem én támadtam a vendéglátómra. 

– Nem, te csak jól megijesztettél. Most kimegyek a mosdóba, ha megengeded. Addig főzhetnél egy teát. 

– Teát? Arról ne is álmodozz. 

– Akkor kávét. Mindegy, csak legyen benne koffein. – Azzal Jamie fogta magát és bement a fürdőszobába. Gyorsan lezuhanyozott, majd kiment a konyhába, de a kávé nem volt sehol, Dean is eltűnt. A ház csendes volt. 

Úgy döntött, kimegy és megnézi, alkottak-e valamit a fiúk az autójával. Mikor megtalálta az autót, felnyitotta a motorháztetőt és belekukkantott. Néhány alkatrészt valóban kicseréltek, és hirtelen eszébe is jutott, hogy pénzben meg sem egyeztek. Visszacsukta a motorháztetőt és beült a kocsiba, nem csinált semmit, csak ült és elmerengett az elmúlt napokon, a történteken, a lehetetlenségeken, amiket eddig csak rémtörténeteknek hitt. 

Kíváncsi volt, látja-e még valaha az angyalt, Isten katonáját. Most gondolt csak bele Isten létezésébe, és abba, hogy azok a lények, amikről eddig hallott a fiúk szájából, csak egy-két faj lehet a több százból. 

Faj. Milyen furcsa meghatározása ez azoknak a szörnyű lényeknek, amik a világban mászkálhatnak. Megborzongott, és inkább visszatért Isten létezésének gondolatához. 

Sosem hitt benne igazán, azok után pedig, hogy az apja beteg lett, és meghalt, a hite is úgy gyengült, majd szívódott fel. Egyszerűen nem értette, hogy egy olyan embernek, mint az apja, miért ilyen körülmények között kell meghalnia. Nem magával a halállal volt baja, hanem a hogyanjával. Azzal volt baja, hogy az apjának szenvednie kellett, hogy fájt neki, hogy lassanként elfogyott, és a régen izmoktól duzzadó férfi hónapok alatt csontsoványra fogyott, és elhagyta minden ereje. 

Nem értette, hogy ezt Isten, vagy bármi más hatalmas dolog hogy engedheti. Így aztán egy napon arra ébredt, hogy már nem hisz, de nem is ez a tény riasztotta el, hanem az, hogy megvan bármilyen hit nélkül. Nem volt szüksége semmilyen istenre, hogy jól érezze magát, hogy elégedett legyen az életével, hogy boldogságot érezzen, ha az édesanyjával van, vagy a barátaival. 

De hát most kiderült, hogy Isten mégis van, és hagyja, hogy emberek haljanak meg óriási kínok és fájdalmak közepette. Hogy gyermekek pusztuljanak el az éhségtől, hogy háborúk dúljanak. Miféle Isten az ilyen? Mit csinál Ő ilyenkor? Csak figyel, vagy nevet azon, hogy hogyan pusztítjuk el önmagunkat? 

Talán Isten arra vár, hogy mi jöjjünk rá, hogy ez nem mehet így tovább, arra vár, hogy mi cselekedjünk és mentsük meg gyermekeinket, a szeretteinket a fájdalmaktól, hogy fejezzük be a háborúskodást, hogy védjük a nekünk adott ajándékot, a Földet, és az életet? Igen, ez logikusnak tűnik. Már csak az a kérdés, hogy vajon tanítani akar minket, vagy csupán büntet a múltbéli hibákért? 

A lány kiszállt a kocsiból, és abban a pillanatban ismét belehasított a fejébe a fájdalom, mintha valaki teljes erejéből lesújtott volna rá egy ütővel. A fejéhez kapott a kezeivel, majd megpróbált bemenni a házba, de az első lépés után megtántorodott, és egyik kezével bele kellett kapaszkodnia a Fordja ajtajába, különben elesett volna. 

– Ah! Segítsen valaki! Nagyon fáj… – Jamie a könnyeivel küszködött, és próbált talpon maradni, de a fájdalom egyre csak lüktetett és erősödött. Az elmúlt nap fájdalma semmi sem volt ehhez képest. Nem bírt tovább állni, térdre esett, a por pedig felszállt körülötte a becsapódástól. Sikított, de senki nem jött a segítségére, nem tudott gondolkodni, de egy valami mégis felvillant benne, és nevén is szólította a képet, szinte suttogva, de minden akaratát bevetve: – Castiel, segíts!

2. rész

Sziasztok!

Ahogy ígértem, itt az új rész. A bétázásért ismételten Katának jár a köszönet :) Most két dalt is kaptok, és beújítottam pár képet a Lazarus Rising c. részből, és azt is megtudhatjátok Jamie hogyan néz ki. A fejezetben lévő filmrészlet szövegét a felirat alapján írtam, ezért köszönet a fordítónak, bárki is csinálta. Mást nem is fűznék most hozzá, talán csak annyit, hogy kritikának örülnék ;-) Jó olvasást!

2. rész

Péntek estére értek csak a pontiaci Astoria hotelhez az Adams Roadon. Jamie távol parkolt le tőlük, és kivett egy szobát, aztán követte őket. Büszke volt magára, hogy nem tűnt fel nekik se a kocsija, se ő. Piszok mázlija volt, mert a 204-es szobát kapta meg, míg Dean-ék a 207-esbe mentek. A kulcsával szórakozott, miközben a szeme sarkából figyelte őket, ahogy egy félpucér lánnyal beszélgettek. Majd megjelent egy másik, magasabb srác is, sokkal fiatalabbnak tűnt, mint Dean, majd ugyanazt eljátszották, mint korábban Bobbyval. 

– Szia, Sammy – köszönt Dean, és beljebb ment. Aztán a magasabb srác nekitámadt egy késsel. Bobby választotta szét őket. Jamie kinyitotta az ajtót, és zsebre dugta a kulcsot.

– Ki vagy te? – hallotta Sam üvöltését, majd Dean válaszát.

– Mintha nem te csináltad volna! – Bobby közben egyre próbálta lefogni Deant.

– Mit? 

– Ő az. Ő az, Sam – ordította Bobby. – Én ezen már túl vagyok, tényleg ő az. 

– De... 

– Tudom – hallotta Jamie Dean hangját. – Fantasztikusan nézek ki, mi? 

– Ti ketten talán együtt vagytok? – kérdezte a félpucér lány az ajtóban állva.

– Mi? Dehogy! Nem. Ő a bátyám. 

– Értem... azt hiszem. Figyi, nekem mennem kéne. 

– Ja, ja, jó ötlet, bocs. – Jamie bement a szobájába és várt egy kicsit, hallgatta a neszeket. Léptek zaját. Alig tíz perc múlva pedig hallotta is, hogy elhalad valaki az ajtaja előtt. Óvatosan kinyitotta és kinézett rajta – lány volt. Mikor eltűnt a kanyarban, Jamie kilépett az ajtón, halkan becsukta és odaosont a 207-eshez. Dean megrovó hangját hallotta. 

– Nem vagy vicces, Sam. Az, hogy visszahozz, mibe került? Csak a lelkedbe, vagy még rosszabb? 

– Azt hiszed, alkut kötöttem? 

– Pontosan azt hisszük. – Ez most Bobby hangja volt. Aztán megint Sam szólalt meg. 

– Hát nem. 

– Ne hazudj nekem. – Dean hangja egyre ingerültebb volt, ahogy a Sam nevű srácé is. 

– Nem hazudok. 

– Akkor most mi van? Én megúsztam, és te jössz? Valami démon selyemfiúja vagy? Így biztos nem akartam volna megmenekülni. 

– Figyelj, Dean, bárcsak én tettem volna, érted? – Sam szinte kiabált. 

– Pedig biztos, hogy nem máshogy tértem vissza. Mondd el az igazat! 

– Mindent megpróbáltam. Ez az igazság. Kinyitottam az Ördög kapuját, még alkut is kötöttem volna, Dean. De egy démon sem állt velem szóba, érted? A Pokolban rohadtál hónapokig. Hónapokig! És semmit sem tehettem, érted? Úgyhogy sajnálom, hogy nem én voltam! – Sam hangja csalódottságot sugárzott, mikor újra megszólalt: – Dean, sajnálom. 

– Semmi baj, Sammy – szólalt meg Dean, már ő is sokkal nyugodtabb volt. – Ne kérj bocsánatot. Hiszek neked. 

– Ne értsetek félre – szólalt meg most Bobby is –, örülök, hogy Sam lelkének nem fog baja esni, de… ez felvet egy fogós kérdést. 

– Ha nem ő hozott vissza, akkor mi? – kérdezte Dean és elhallgatott. Aztán a lány percekig nem hallott egy szót sem. Azt hitte, már nem is fog senki szólni, és idegesen toporgott, mert félt, hogy valaki meglátja, és az nagyon nem lett volna jó. 

Végül ismét meghallotta Dean csevegő hangját. 

– És mit keresel errefelé, ha nem épp engem próbáltál kiásni? 

– Amint rájöttem, hogy nem menthetlek meg, elkezdtem vadászni Lilithre. Vissza akartam vágni neki. 

– Egymagadban? – vetette fel a kérdést Bobby. – Kinek képzeled magad, az apádnak? 

– Igen… sajnálom, Bobby. Fel kellett volna hívnom téged. De romokban voltam. 

– Jaja, teljesen átérzem a fájdalmad – szólt Dean, de Sam nem reagált a gúnyolódásra. 

– Szóval épp Tenessee-ben kutattam pár démon után, ők meg hirtelen balra el, aztán itt kötöttek ki. 

– Mikor? – kérdezte Dean. 

– Tegnap reggel. 

– Amikor előjöttem. 

– Gondolod, hogy miattad vannak itt a démonok? – kérdezte Bobby. 

– De miért? – szólt Sam. 

– Hát, nem tudom. Valami állat démon előrángat engem, most meg ez? Valahogy csak összefügg a kettő. 

– Egyáltalán, hogy érzed magad? – kérdezte Bobby. 

– Kicsit éhesen. 

– Nem, úgy értem, önmagad vagy? Nem fura, vagy más bármi is? 

– Vagy démoni? – kérdezett vissza Dean epésen. – Bobby, hányszor bizonyítsam be, hogy én vagyok az? 

– Ja, de figyelj, olyan nincs, hogy egy démon merő jóindulatból elenged. Biztos valami ocsmányságot terveznek. 

– Hát, én jól vagyok. 

– Nézzétek – szólt Sam –, nem tudjuk, mit terveznek. Kérdés egy halom, ásónk meg nulla. Segítség kéne. 

– Ismerek egy látnokot pár órányira innen – vetette fel Bobby. – Ha ekkora az ügy, biztos hallotta a visszhangját odaátról. 

– Naná, egy próbát megér – helyeselt Dean. 

– Rögtön jövök – szólt Bobby, mire Jamie megijedt, hogy kijön, de szerencséjére a férfi csak telefonált. A lány a következő párbeszédből nem sokat hallott, de a lényegről nem beszéltek olyan halkan. 

– Dean, és milyen volt? – hallotta Sam halk hangját, nagyon kellett koncentrálnia. 

– Mi, a Pokol? – kérdezet vissza Dean. – Nem tudom. Biztosan kiestek az emlékek. Semmire sem emlékszem. 

– Hála istennek. 

– Ja. 

Jamie úgy döntött ideje visszavonulót fújni, és bement a szobájába. Úgy döntött, a médiumhoz nem követi őket. Habár nagy volt a kísértés, mégis tudta, hogy ez már túl feltűnő lenne, főleg, hogy most már hárman vehették volna észre őt. Kipakolta a kocsijából azt a néhány ruhát, amit a hétvégére hozott magával, és a laptopját. Az anyját nem hívta fel, a nő egyébként sem tudta, hogy hozzá készül, meglepetést akart neki szerezni, és nem akarta fájdítani a szívét egy felesleges telefonnal.

Most már biztos volt, hogy a hétvégéből nem lesz semmi. Leült a szoba közepén lévő asztalhoz, és beizzította a laptopot. Kutakodni akart. Először is Bobby Singer után, mert csak neki tudta a vezetéknevét is.

Nem talált túl sok mindent ­– a felesége valóban meghalt, de nem nagyon írtak az esetről. Gyilkosság volt, de hogy ki tette, arról nem volt információ. A rendőrséghez nem fordulhatott, nem volt ott egy ismerőse sem, egy idegennek pedig tuti nem adnak ki információt valakiről. A rendszerbe meg, ha akart volna se tudott volna betörni. Hát ennyit erről – gondolta magában. És a démon szót írta be a keresőbe, de nem talált olyan információt, amiket eddig ne tudott volna. Ezután beírta a szellem szót, tudta, hogy a médiumok halottak szellemeivel tudnak kommunikálni, legalábbis állítólag. És most szerencséje volt. 

Talált egy weboldalt, ahol mindenféle természetfeletti dologgal foglalkoztak. Bár a készítők kinézete alapján nem fűzött hozzá túl sok reményt – kissé szerencsétlennek tűntek, és ezzel mindent el is mondott róluk. 

De felmerült egy név, a Winchester, és nem tartott sokáig, hogy összekapcsolja a nevet a két fiatal sráccal. 

Végül összegezte a dolgokat magában, és valami nagyon furcsa dolog jött ki az egészből. Először is, ez a Dean, meghalt, majd a Pokolba került, és valaki – szerintük egy démon – visszahozta őt onnan, majd egy sírban ébredt ép testtel. Kivéve egy tenyérlenyomatot, ami szerintük azé, aki kihozta őt a Pokolból. A démoné. 

És ott volt a jelenés. Jamie-nek volt egy olyan érzése, hogy a gyönyörű hang tulajdonosa hozta ki Deant onnan, ahol volt, de az nem lehetett egy démon hangja. Jamie valahogy egészen másnak képzelte egy démon hangját. Sötétnek, undorítónak, nem ilyen csodálatosnak. 

Eleve ez az egész annyira lehetetlen volt. Azok az emberek úgy beszéltek ezekről a lényekről, mintha valóban létezőek lennének, itt lennének a mindennapi életben, mintha csak állatokra vadásznának, de a medve helyett a démon szót használnák. Vagy ki tudja, mi helyett. Na meg ott van ez az alakváltó meg az élőhalott. Ha ezek valóban léteznek, mik bújhatnak meg még a sötétben? 

Jamie hirtelen reszketni kezdett, pedig annyira nem volt hideg. Ezektől a dolgoktól reszketett, és annak a lehetőségétől, hogy valóban létező dolgokról beszéltek azok hárman. Márpedig, olyan meggyőződéssel tették, hogy nem lehetett figyelmen kívül hagyni. 

Metallica - Enter sandman

Az éjszaka nagyon nyugtalanul telt el a számára. Rémálmok gyötörték. Hónapok múltak el az utolsó, apjáról szóló álma óta, de most megint megjelent neki – de nem úgy, mint korábban, élőként, hanem szellemként. Egy jelenésként, ami áttetsző volt, vékony, és leginkább egy zombira hasonlított. Csontjairól lerohadt a hús, a bőr, ami még elfedte a testét, olyan sápadt volt, mint egy vízihulláé, pedig Jamie azt se tudta, hogy néz ki egy igazi vízihulla – csak a filmekben látott ilyesmit. A férfi szemei élettelenek voltak, arca beesett, és egyre csak közeledett Jamie felé. Ő próbált hátrálni, de apja rothadó szelleme kétszer olyan közelebb ért, mint ahogy ő távolodott. Könyörgött, jajveszékelt, sírt, de semmi nem hatotta meg a jelenést, továbbra is fenyegetően közeledett, majd támadni készült. Már majdnem el is érte a lányt… de akkor Jamie felébredt, és az apja szelleme úgy robbant szét, mint az üvegszilánkok. 

Jamie zihálva ült fel az ágyában, hosszú, barna haja nedvesen tapadt a tarkójára, a homlokán, mellkasán izzadságcseppek gyöngyöztek. Kimászott az ágyból, és a zuhanyzóba ment. Letusolt, majd megint leült az ágyára. Felvette az éjjeliszekrényre tett mobilt és megnézte rajta az időt – hajnali hat óra volt. 

Jamie egész nap nyúzott volt, és olyan fáradtnak érezte magát, mint még soha. Szemei alatt karikák sötétlettek, de aludni nem tudott volna, félt, hogy megint álmodik. Késő délután volt már, mikor meglátta a Chevy Impalát befordulni a parkolóba. A szobája ablaka épp rálátást biztosított a területre, de egészen estig semmi különös nem történt a néhány ajtóval arrébb lévő szobában. 

Este látta a magasabbik fiút elhajtani, és nem sokkal utána furcsa zajra lett figyelmes. Megint azt a földöntúli hangot hallotta, de olyan távolinak tűnt, hogy nem értette, mit mond. Aztán a hang nyomán üvegcsörömpölést hallott, megint kitörtek az ablakok – és ez olyan robajjal járt, hogy akkor is meghallotta volna, ha alszik. Felugrott az ágyából, és elkezdett öltözködni, majd összekapkodta a cuccait. Figyelte a parkolót, hátha lát valamiféle mozgást, és szerencséje is volt. Pillanatokon belül megjelent Dean és Bobby Singer a férfi kocsijánál. Jamie felugrott, úgy döntött, most követni fogja őket, mert ezt biztos nem hagyják szó nélkül. Kirohant az ajtón, bezárta, majd a kocsijához sietett, bevágta magát, és követte Bobby autóját. Feltűnésmentesen, távolról. 

Az út mentén álltak meg, egy teljesen elhagyatottnak tűnő épület mellett. Jamie tovább hajtott, és kicsit odébb parkolt le. Lezárta a kocsit, és futva tette meg az épületig az utat. Mire odaért, Dean és Bobby már valószínűleg bent voltak, mert nem látott mozgást, csak a kiszűrődő fényt. 

Jamie nem látott ablakokat, így kénytelen volt az ajtóval szemben elhelyezkedni a fák között, és ott várni. Sok időbe telt, mire bármi történt, de akkor aztán felpörögtek a dolgok.

Jamie már azon volt, hogy az ajtóhoz megy, mikor hirtelen feltámadt a szél – erősen csapkodta a fák ágait, amik mögött megbújt, és az épület tetején lévő fémlapokat. A környéken minden elektromossággal működő dolog villogni és szikrázni kezdett – a lámpák az út mentén, és az épületben lévő világítás is. Aztán hirtelen villámlott, és megjelent egy férfi. De nem kocsival jött, vagy úgy, mint minden más normális ember, egyszer csak feltűnt a semmiből. Jamie felugrott, hogy lássa az alakot. Sötét haja volt, és ballonkabátot viselt, majd úgy nyitotta ki az ajtót, hogy egy ujjal sem ért hozzá. Bement az épületbe, Jamie pedig közelebb araszolt. 

Igencsak hatásos belépő – gondolta, miközben figyelte, ahogy a férfi besétál az épületbe, miközben az odabent lévő lámpák szikrákat szórtak és villogtak. Aztán azt látta, hogy mind Bobby, mind Dean elkezdenek lőni a férfira. Majdnem odarohant, hogy megakadályozza a dolgot, de aztán rájött, hogy értelmetlen lenne tűzkeresztbe kerülnie. Egyrészt, mert meghalna, másrészt, mert a férfin egyáltalán nem fogtak a lövések. Még csak hátra sem lökte a becsapódás ereje, meg sem tántorodott. Jamie tátott szájjal figyelte a jelenetet. Aztán a lövések abbamaradtak és Dean felkapott egy kést. 

– Ki vagy te? – kérdezte, miközben az alak egyre közeledett hozzá. 

– Én vagyok, ki erősen megragadott téged, és megmentett a kárhozattól – válaszolt a férfi. A hangja nem volt különleges, egy átlagos férfi mély hangja volt. 

– Ja. Kösz szépen – mondta Dean, majd egyenesen a férfi mellkasába vágta a kést, akit ez nem igazán hatott meg. Lenézett a testéből kiálló kés markolatára, majd vissza a döbbenten álló Deanre, és egy egyszerű mozdulattal kihúzta azt a testéből. Se egy fájdalmas nyögés, se egy eltorzult arc. Semmi jelét nem mutatta, hogy bármilyen hatással lenne rá a dolog. Aztán kiejtette kezéből a kést, miközben végig Deant nézte.

Dean és Bobby összenéztek. Bobby pedig rá akart támadni az alakra, de az oda se nézve fogta meg a felé lendülő piszkavasnak tűnő tárgyat, utána fordult, és mintha táncolna, úgy vezette Bobbyt maga elé. A szemeibe nézett, felemelte a még szabad kezét és két ujját a homlokához érintette, mire Bobby egyszerűen összeesett. A ballonkabátos férfi egy pillanatig nézte a földön elterülő Bobbyt, mintha valami nagyon érdekes dolgot látna, majd visszafordult Dean felé, és megszólalt: 

– Beszélnünk kell, Dean – vetett egy pillantást az eszméletlen férfira. – Négyszemközt. 

Dean lehajolt Bobbyhoz, hogy megnézze életben maradt-e, aztán a ballonkabátosra nézett. 

– A barátod még él – mondta a férfi, miközben valamit tanulmányozott. 

– Ki vagy te? 

– Castiel. 

– Arra tök egyedül is rájöttem. De mi vagy te? 

Castiel Deanre nézett, úgy válaszolt. 

– Az Úr egyik angyala. – Dean felállt. 

– Tudod, kivel szórakozz. Olyasmi nem létezik. 

– Ez a te bajod, Dean. Nincs hited. – Castiel most a fiú felé fordult, majd ismét fény villant. Jamie látta a szemben lévő falon, ahogy két, sötét árny jelenik meg, két szárny árnyéka. Igazi szárnyaké. 

– Tényleg valami angyal vagy. De kiégetted annak a szegény nőnek a szemét. 

– Figyelmeztettem, hogy ne kíváncsiskodjon igaz valóm után. Egy emberre túl nyomasztóan hathat. Ahogy a hangom is – mondta az angyal és közelebb lépett Deanhez –, de ezt már tapasztaltad. 

– Mármint a motelben, meg a benzinkúton? Az a te hangod volt? Öcsém, legközelebb halkabb is lehetnél. 

Jamie elmosolyodott. Hát igaza volt. Tényleg egy gyönyörű lény hangja volt. Hiszen egy angyal biztos az. 

– Az az én hibám volt. Néhányan, akik különlegesek, képesek meglátni a valódi arcomat. Azt hittem, te is ilyen vagy. De tévedtem. 

– És most kinek az arcát viseled, mi? Valami szent könyvelőét? 

– Ez? – kérdezte Castiel, majd a testére nézett. – Ez csupán egy porhüvely.

– Megszálltál valami szegény flótást? 

– Ő egy ájtatos ember. Igazából ő kérte ezt imáiban. 

– Figyelj, haver, én nem veszem be a süketelésedet. Szóval igazából ki vagy? 

– Már mondtam. 

– Tényleg. És miért mentene meg engem egy angyal a Pokolból? 

Castiel még közelebb lépett Deanhez. 

– Történnek jó dolgok, Dean. 

– Én még nem láttam olyat. – Castiel félredöntötte a fejét. 

– Mi a baj? Nem hiszed, hogy megérdemled, hogy megmentsenek? 

– Miért tetted? 

– Mert Isten parancsolta. Feladatunk van számodra. 

Castiel ezzel befejezte, és köddé vált. Mintha soha nem is lett volna ott. Jamie is felállt a helyéről, mindent megtudott, amit csak akart, és úgy döntött, inkább előbb tűnik el, mint később. Visszarohant a kocsijához és beült, majd éles kanyart vett és visszaindult a motelba. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében. Arról, amit látott, és amiben eddig hitt. Felborult minden – sosem hitt a túlvilágban, vagy a szellemekben, erre most kiderül, hogy nem csak angyalok, de démonok és szellemek is léteznek, és még egy rakás olyan lény, amiről még nem is hallott. 

Úgy érezte, ki akar futni a világból, és egyre erősebben taposta a gázpedált.

– Ki vagy te? – hallatszott egy hang mögüle, és ő úgy megijedt, hogy elvesztette az irányítást az autó felett. Hiába próbált fékezni, az csak rontott a helyzeten: a vizes úton megcsúsztak a kerekek. Jamie felsikított, majd az autó többször is megpördült az aszfalton, végül az árokba borult. Jamie-nek legalábbis az volt a sötétség előtti utolsó gondolata, hogy ez fog történni.

1. rész

Sziasztok! 

Íme az első rész, remélem tetszeni fog. A bétázásért és az oldal kinézetéért Katát illeti az elismerés, ezer hála! Fogok nektek dalokat is linkelni, főleg olyanokat amiket a történet írás közben hallgattam. Nagyrészt Rock, de becsúszhat pár popos dal is. Engem ezek a dalok inspirálnak :) Na, de elég a dumából. Jó olvasást ;-)

1. rész

Jamie Harris sosem hitte volna, hogy olyan furcsaságok fognak vele történni, mint a mai nap folyamán. Mintha egy másik világban volna, nem is a Föld nevű bolygón lenne, hanem egy egészen más helyen, ahol minden lehetetlen dolog valóra válhat. Az olyan lehetetlen dolgok, mint a szellemek, a démonok, vagy épp az angyalok létezése.

Verőfényes napsütés vakította el a régi Ford volánja mögött ülő lányt, ezért elővakarta a kesztyűtartóból a szemüvegét, és a szeme elé helyezte. A rádióban rockzene szólt, és ő annyira gondtalannak érezte magát, hogy repülni tudott volna. Még az sem zavarta, amikor kék színű kocsija köhögve leállt, és már csak arra volt ereje, hogy az út szélére tudjon vele húzódni. Lejjebb tolta pilótaszemüvegét, hogy a műszerfalra nézzen. Akkor látta csak, hogy kifogyott a benzin.

Lemondóan sóhajtott saját figyelmetlensége miatt, majd kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóhoz ment. Kibányászta a benzines kannát, majd lezárta a kocsit. Ugyan teljesen kihaltnak tűnt a környék, ő mégsem akart semmit a véletlenre bízni. A kocsija volt az egyetlen tárgy az életében, ami fontos volt számára, na meg a laptopja, amin tulajdonképpen az egész élete rajta volt. Igen, tudta jól, hogy nem szabadna egy olyan tárgytól függnie, amit bármikor ellophatnak, vagy ami tönkremehet, de nem volt mit tenni. 

Az autó még az apjáé volt, amit akkor örökölt meg, amikor a férfi rákban meghalt, magára hagyva őt és az anyját. Édesanyja egyedül élt az eset óta, mert Jamie az iowai egyetemre járt, ami egy állammal odébb helyezkedett el, mint ahol az asszony élt. Jamie nem szívesen hagyta magára, de a nő meggyőzte róla, hogy az apja sem akarná, hogy lemondjon az álmairól, és ahogy Jamie látta, az anyja egész jól megvolt a körülményekhez képest. Most is épp hozzá indult Delphibe, a hétvégére, hogy együtt legyenek, hogy beszélgessenek, hogy kimenjenek az apja sírjához. 

Alig negyed óra múlva talált egy kutat, de kihaltnak tűnt. Semmi mozgást nem látott.

Mikor már egész közel volt, megtöltötte a kannát, és épp be akart menni, amikor látta, hogy betörték az ajtón az üveget, aztán meglátott egy srácot, aki épp a mosdóból jött ki. Jamie hirtelen nem tudta, hogy mi folyik itt, de abban biztos volt, hogy ez a srác nem a benzinkutas, és észrevette azt is, hogy milyen piszkos, mintha nemrég meghempergett volna a porban. Úgy döntött, egyelőre nem megy be, kivárja mi lesz. Fedezékbe húzódott, ahonnan tökéletesen rálátott a helyre, a férfi tényleg nem a benzinkutas volt, épp kipakolta a helyet. A pénztárnál matatott, amikor Jamie furcsa dologra lett figyelmes.

A srác mellett lévő tévé bekapcsolódott, Jamie pedig biztos volt benne, hogy nem ez a szélhámos kapcsolta be. Viszont ő kapcsolta ki, aztán valami elvonta a figyelmét, a lány látta, hogy a rádió felé fordul és a tévé ismét bekapcsolódott. A férfi odanézett, de már nem kapcsolta ki, a polchoz sietett és levett egy doboz sót róla. Jamie összehúzta a szemöldökét, amikor látta, hogy a fiú az ablak párkányára szórja a doboz tartalmát.

Aztán furcsa hangra lett figyelmes, először nagyon halkan hallott csak valami beszéd-félét, abban sem volt biztos, hogy valóban az-e, és úgy tűnt, a férfi is észrevette. Fülére tapasztotta az egyik kezét, és folytatta a só kiszórását, de hamarosan abbahagyta. Jamie látta, hogy eldobja a dobozt, hogy a másik fülére is rá tudja tapasztani a kezét, aztán az ablakok, és minden üveg darabokra tört, beborítva az épületet szilánkokkal.

A lány semmi mást nem hallott, mint egy férfi hangját, és nem értette, hogy egy hang, hogy lehet ilyen hatással egy emberre, mikor olyan gyönyörű. Gyönyörűbbnek találta minden más hangnál. Olyan gyönyörűnek, hogy biztos volt, ha meglátja a tulajdonosát, az is épp olyan csodálatos lesz, mint a hangja.

És nem értette. Nem volt képes felfogni, hogy az épületben lévő srác miért szenved tőle ennyire, hogy miért tört ki az üveg. Hiszen olyan csodás, olyan… földöntúli volt ez a hang, és ő, Jamie, tudni akarta, hogy kié lehet. A lány olyan gyorsan ugrott talpra, és olyan rövid idő alatt tette meg az utat az autójáig, hogy még maga is elképedt rajta.

Lihegve fordította el a kulcsot a gyújtásban, majd taposott teljes erőből a gázba. Úgy érezte csak néhány pillanat telt el, amíg odaért a benzinkúthoz. Még látta kifordulni az autót, ami ott állt elhagyatottan. A szőkésbarna hajú srác ült a volán mögött. A lány lefékezett és telitöltötte a tankot. Nem fizetett, hiszen senki nem volt itt, mégis rosszul érezte magát miatta. Nem volt épp egy szentéletű valaki, nem fogadott se cölibátust, és az alkoholt sem utasította el, ha az alkalom úgy kívánta, de lopni sohasem lopott, márpedig ez annak számított. Elindult, éppen abba az irányba, mint a srác. Nem tudta, mi buzdította arra, hogy kövesse, de tudta, hogy ha ezt teszi, talán látni is fogja majd a csodálatos hangú idegent, aki erre a férfira egészen más hatással volt, mint őrá.

Minden épeszű ember tovább ment volna a dolgára, erre ő mit csinál? Követ egy szélhámost egy olyan hang miatt, ami nem is biztos, hogy igazi volt. Ezek szerint ő nem volt épeszű, azok után főleg nem, hogy még lopott is. Még soha, de soha nem csinált ilyet, erre most, talán felborítja az egész életét. Még csak nem is sejtette mennyire.

Órákig autózott, miközben teljesen rábízta magát egy idegenre, aki lehet, hogy nem csak szélhámos, de egy őrült sorozatgyilkos is, és már rég észrevette, hogy követik, Jamie-t pedig épp a szokásos helyére vezeti, ahol megkínozza, megerőszakolja, majd megöli az áldozatait. Jamie ugyan nem gondolta volna a srácról hogy gyilkos lenne, de a feszültségtől már olyanokon járt az agya, amik nem vezettek semmi jóra. És egyébként is, mindig azokról derül ki, hogy közveszélyes őrültek, akikről soha nem is gondolnánk. Közben azon a gyönyörű hangon gondolkodott, amit eleinte alig hallott, de amikor kiélesedett, már biztos volt benne, hogy beszél az illető. De csak most jutott el a tudatáig, hogy mit is mondott. Egy nevet mondott, azt mondta Dean, és azt is, hogy van egy feladata a számára.

Jamie próbált távolságot tartani, hogy ne legyen túl feltűnő, és úgy gondolta, hogy az apja büszke lenne rá – mármint, büszke lenne, ha nem épp valami őrültség miatt követné ezt a Deant – ha valóban ez a neve ennek a srácnak.

Jamie apja katona volt, és a sors furcsa fintora, hogy azok után, hogy Vietnámban megállta a helyét, a rák ellen már nem sikerült eredményesen harcolnia, ami végül legyőzte őt.

Mindenesetre, Jamie így is sokat tanult az apjától, arról, hogy hogyan védje meg magát, hogyan használja a fegyvereket, és hogyan javítsa meg a kocsiját, na meg arról, hogy hogy éljen túl, hogy hogyan járjon egy lépéssel mások előtt. Az anyjának ez persze sosem tetszett, mindig azt mondta a férjének, hogy nem háborúra készülnek, és a lányából nem kéne egy gyilkológépet csinálnia. Az meg főleg nem tetszett neki, hogy Jamie szabadidejében kijárt a helyi lőtérre, amit azóta persze abbahagyott, és ennek az anyja nagyon örült, ő meg kevésbé, de már nem volt rá ideje az egyetem mellett.

Jamie apja meg csak rálegyintett és azzal érvelt, hogy egy lánynak meg kell tudnia védenie magát, Jamie-nek ez pedig egyáltalán nem volt ellenére. Szóval az apja sok mindenre megtanította, és most ebben az őrültségben kamatoztatta a tanultakat, és biztos volt, hogy az apja még bíztatná is, ha bizonyos dolgokkal nem lenne tisztában.

Mikor a srác befordult egy mellékútra, Jamie csökkentett a sebességen, és úgy követte. Hamarosan meg is érkeztek egy helyre, egy autóbontóba. Jamie oda már nem követte a fiatal férfit, visszatolatott és leparkolt a kocsijával egy nem túl feltűnő helyre. Felkapta az anyósülésen lévő távcsövet, ami még az apjáé volt, amit annak halála óta nem volt hajlandó kivenni a kesztyűtartóból, és ami most nagyon is jól fog jönni.

Gyalog ment el a házig, ahol elbújt egy autó mögé közel az ajtóhoz, onnan figyelte a srácot, aki azelőtt állt. Hamarosan kinyílt az ajtó, egy szakállas, baseballsapkás férfi állt mögötte, aki döbbenten bámult a srácra.

– Meglepetés. – Jamie tisztán hallotta a szót.– Én nem... – szólt a baseballsapkás, és tett egy lépést hátra, Dean pedig előre.

– Ja, én sem – válaszolt Dean, benézett a szobába, majd elindult befelé. – De itt vagyok.

Jamie megdöbbenésre az idősebb férfi keze egy késért nyúlt, majd Deanre rontott, aki azonban kivédte a támadást. Megpróbálta kivenni a fegyvert a férfi kezéből.

– Bobby! – kiáltotta, mire a Bobby nevezetű bevert neki egyet, Dean pedig az asztal felé esett.

– Bobby, én vagyok! – kiáltotta Dean, miközben próbált talpon maradni.

– Egy szart! – válaszolta a férfi, felé közelítve, majd megpróbált ismét neki rontani. Dean maga elé rántott egy széket.

– Hé, hé, várj már! – Felemelte a kezét és beszélni kezdett. – A neved Robert Steven Singer. Azután lettél vadász, hogy a feleségedet megszállták. És apám helyett is apám voltál.

Vadász? Megszállás? Miről dumál ez? – Jamie-nek ez nagyon nem tetszett.

Közben Bobby megtorpant, de a kést nem engedte le.

– Bobby, én vagyok. – Dean felegyenesedett, mikor látta, hogy Bobby nem támad. A férfi odalépett hozzá, és odább lökte a széket, ami azonnal arrébb is gurult. A férfi megtapogatta Dean vállát, mire a fiú megeresztett egy vigyort. Aztán Bobby keze ismét meglendült, és megint nekitámadt Deannek, de ő hátracsavarta a férfi kezét, és elvette tőle a kést. – Nem vagyok alakváltó – bizonygatta. Jamie szája tátva maradt.

– Akkor élőhalott vagy! – válaszolt a férfi, majd miután kiszabadította magát, ellépett mellőle, és szembefordult a fiúval. Jamie pedig úgy itta a szavakat, mint a vizet, hogy megértse, mégis miről beszél ez a két idegen.

– Na, jó. Ha bármelyik is lennék, csinálnék ilyet egy ezüst késsel? – Dean feltűrte az inge ujját és Jamie még jobban megdöbbent, amikor a fiú belevágott a karjába. Bobby csak nézte, majd hitetlenkedő hangon megszólalt.

– Dean?

– Ezt próbálom elmondani – válaszolta a fiú és közelebb ment Bobbyhoz. A férfi pedig nagy levegőket véve, a könnyeivel küszködve megölelte Deant.

Aztán Bobby elengedte a fiút, és kicsit hátralépett.

– Olyan jó újra látni, fiam.

– Téged is – válaszolta Dean és megmarkolta Bobby vállát.

– De… hogy jöttél vissza? – kérdezte. Dean megrázta a fejét.

– Nem tudom. – A fiatal férfi elfordult, letette a kést, majd visszanézett Bobbyra. – Egyszerűen… egy fakoporsóban ébredtem… – kezdett bele, mikor Bobby képen locsolta egy üveg vízzel. Jamie majdnem elnevette magát a jeleneten. Dean egy pillanatig nem mozdult, aztán kissé félrefordította a fejét és kiköpte a vizet. Bobbyra nézett és csettintett a nyelvével.

– Tudod, démon se vagyok.

– Bocs. – Bobby kissé megemelte az üveget. – Sosem lehetsz elég óvatos. – A férfi, hogy feloldja a feszültséget, eleresztett egy kis mosolyt. 

Jamie erősen koncentrált, próbálta összetenni a darabkákat, de az sehogy sem sikerült. Vadászat? Mégis mire? Megszállás? Mi ez, valami Bibliaóra? Alakváltó, élőhalott?! Ezüst kések, fakoporsók, démonok?

Mintha egy mese lenne. Vagy lehet, hogy Bobby Singer és ez a Dean valamilyen álnyelvet használtak. Bár ebben Jamie kételkedett, mert még a búvóhelyéről is látta, hogy az ezüst kés valódi volt, és Bobby Singer kétkedése, és döbbenete is valódinak tűnt, amikor szembe találta magát ezzel a Deannel. Márpedig Jamie Harris nem csak a bujkálásban, mások követésében, vagy a céllövésben volt jó, de az emberismerete is kiváló volt.

Mikor Bobby Singer becsukta az ajtót, ő előbújt rejtekéből és elindult, hogy körbejárja a házat és megtudja, hogy melyik szobába ment át a furcsa páros. Mikor megtalálta őket, letelepedett egy olyan helyre, ahonnan ő jól lát, de őt nem látják, és a szeméhez emelte apja távcsövét. Most a szemére kellett hagyatkoznia, a hallását nem használhatta. És sajnálatos módon a szájról olvasás nem ment olyan jól, mint az emberismeret, de még így is sikerült elcsípnie néhány érdekes szót és mondatot.

Bobby Singer és Dean oldalt álltak az ablaknak, így Jamie alig tudott kivenni pár mondatnál többet, de így is le tudott olvasni néhány szót mindkettejükéről. Bobby valami olyasmit biztos mondott, hogy Dean bőre cafatokban, a belei meg szanaszét, és valami olyasmit is le tudott olvasni, hogy valakit négy hónapja eltemettek, de az kijutott a Pokolból. 

Ennek semmi értelme – gondolta Jamie. Aztán Dean valami pokolkutyát említett, meg annak a játékát, aztán egy Sam nevű illetőt, aztán elsétált a helyéről, és Jamie sokáig nem tudott semmit leolvasni a szájáról. De Bobby épp az ablakkal szemben állt, és Jamie szinte minden szót értett:

– Ez a pár hónap nem volt épp túl könnyű, neki sem, nekem sem. El kellett temetnünk téged… Én be akartalak sózni és elégetni, ahogy kell, de Sam hallani sem akart róla… Azt mondta, még kell majd a tested, ha valahogy visszahoz. Nagyjából ennyit mondott…. Csendes volt, elég csendes… – Bobby leült, Jamie most már csak néhány szót tudott leolvasni a szájáról, mint például, hogy „eltűnt”, és „nem válaszolt”, meg hogy „próbálta keresni, de nem akarja… hogy megtalálják” – ezt a szót Jamie inkább csak kikövetkeztette.

Aztán Dean megint mozgott, Jamie pedig ismét elcsípett pár mondatot. Valami sötét mágiától beszélt és a saját sírja környékéről, bombákról és a benzinkúti jelenésről. Jamie feszülten figyelt, ez volt az, amiről hallani akart… a benzinkútról. Aztán a fiú lehúzta az ingét, és feltűrte a kezén a pólót. A vállán egy… Istenem! Egy tenyér nyoma égett a srác bőrébe. Egy tenyéré, ami vörös volt és duzzadt, nem olyan, mint amikor valaki megszorítja a karodat és ott marad a nyoma, sokkal durvább, mint egy égési seb. Jamie még soha nem látott ilyet – ezt is csak egy pillanatra –, és el sem hitte volna, ha nem saját maga veszi észre. De most már legalább értett pár dolgot, ami ugyan teljességgel lehetetlen volt, de mégiscsak volt értelme. Persze csak úgy, hogy ha elhisszük a természetfeletti létezését, amit Jamie nem hitt el. Vagy csak nem akart elhinni.

Mást már nem nem tudott kivenni, Dean és Bobby is rossz szögben álltak, pedig kíváncsi lett volna, mit hisznek erről a jelenésről, vagy a kéz nyomáról. Aztán megint átmentek egy másik helységbe, de Jamie ott már nem semmi érdekfeszítőt nem talált. A srác telefonált, majd a számítógéphez ment. Aztán Bobbyval együtt indulásra készültek.

Jamie visszament a kocsijához, beült, a távcsövet pedig visszahajította az anyósülésre. Beindította a kocsit, és elindult. Nem ment messzire, csak oda, ahonnan még látja, hogy merre indulnak el.

És odamentek, ahonnan Jamie elkezdte követni ezt a Deant. Pontiacbe.