17. rész

Sziasztok!

Elkészült az új fejezet, köszönöm Katának a bétázást és köszönöm a türelmet. szerencsére most nem kellett annyit várnotok mint legutóbb ;-) 
Kritikának örülnék :)

17. rész

Miután Crowley elment, Jamie hetekig nem látott senkit és semmit, senki nem jött, hogy megkínozza, vagy, hogy megnézze, nem szökött-e el. Az étel is, amit kapott minden este megjelent a padlón, nem pedig hozták, talán épp Crowley varázsolta oda. A kaja nem volt sem valami laktató, sem valami ízletes, de legalább nem éheztették, és vizet is kapott.

Nem tudta, hogy pontosan mióta van itt, és hogy mit tervez Crowley – nem értette, hogy hogyan akar kiszedni belőle olyan információkat, amikről neki sincs fogalma. Remélte, hogy nem akarják megkínozni, bár tudta, hogy az itt eltöltött idő nem fog eltelni fájdalommentesen. Azonban leginkább az egyedüllét zavarta – magányos volt, és unatkozott. Főként magán agyalt, vagy a kijutáson, vagy azzal töltötte az idejét, hogy a rácsozott ablakon bámult kifelé, és abban reménykedett, hogy talán Dean és Bobby megmentik. Ahogy végiggondolta az elrablásának körülményeit, eszébe jutott, hogy összevérezte a kezével az ágyneműjét; remélte, hogy Crowley nem, de a fiúk észrevették és rájöttek, hogy valami nem stimmel az eltűnése körül.

Viszont, ahogy egyre telt az idő, arra a következtetésre jutott, hogy senki nem vette észre a vérfoltot. Arra, hogy cserbenhagyták vagy talán már nem is élnek, gondolni sem akart. Castielre sem gondolt sokat – vagy legalábbis megpróbálta visszafogni magát, mert akárhányszor eszébe jutott az angyal halálának pillanata, rátört a sírhatnék, így inkább megpróbálta kiűzni őt a fejéből.

Az álmainak azonban nem tudott parancsolni: előfordult, hogy alvás közben újraélte a történteket. Néha külső szemlélőként figyelte önmagát és közben azt is érezte, hogy mit él át a Bobby autója mellé rogyott Jamie. Ezek az álmai furcsán tiszta pillanatok voltak, amikor látta is és érezte is, hogy pontosan mi történt. Látta önmagát, ahogy Crowley ereje alatt szinte összeroppan testileg, aztán látta, ahogy az a fájdalom lelki kínná alakul át. Látta önmagán, hogyan változik meg az arckifejezése, ahogyan megérzi, hogy kiszakad a lelkéből az a darab, ami összekötötte Castiellel. És látta azt is, ahogyan elájul, és eszméletlen állapotában vonaglik a porban a fájdalomtól.

Nem tudta megmagyarázni, hogy mitől olyan biztos abban, hogy ez csakis Castiel halálát jelentheti, de érezte, hogy ez történt. Hogy hogyan, ki vagy mi által, arról fogalma sem volt. Ahogyan arról sem, hogy valaki visszahozta-e az életbe. Nem mert ebben reménykedni, mert attól tartott, annál nagyobb lesz a csalódása, ha kiderül, hogy a férfi örökre megszűnt létezni.

Jamie nem volt benne biztos, hogy mit is érez pontosan az angyal iránt. A csók után végképp összezavarodott, annak ellenére, hogy ő kezdeményezett – igaz, nem tudatosan. De most, hogy Castiel meghalt, már úgy is mindegy volt.

A lány álmaiban mégis látta őt, mintha élne, csak épp nem érik el egymást: néha az erdőben várja Castielt, várja, hogy az angyal felbukkanjon, és időnként meg is pillant valami kéket, ami a férfi szemeire emlékezteti, de ahogy felbukkan a kékség azon nyomban el is tűnik, és Jamie hiába próbálja meg követni, falakba ütközik, amik az erdőben tartják.

Néha a sötétben van, és észrevesz valami fényeset az egyik irányba, de amikor elindul a fény felé, az egyre távolodik. Ha pedig elkezd felé rohanni, még apróbbnak tűnik.

És olyan dolgok is történtek álmaiban, amiket nem tudott mire vélni. Távoli hangokat hallott – ingerült, félelemmel teli vibrálások voltak ezek. Nem tudta megállapítani, hogy nők vagy férfiak beszélnek-e, csak érezte, hogy nagyon aggódnak valamiért, vagy valakiért, és vitatkoznak, titkolóznak.

Az ilyen álmai után a lány mindig csatakosan és zihálva ébredt. Előfordult olyan is, hogy a saját zokogásának hangjára riadt fel, miközben nem tudta, hogy miért is sír. Néha arra sem emlékezett, hogy mit álmodott, néha pedig tisztán fel tudott idézni minden pillanatot. Jamie próbálta megfejteni őket, de minél többet agyalt rajtuk, annál nagyobb zagyvaságok születtek meg az elméjében.

***

Három hét magány után Jamie lépteket hallott a folyosóról, amire a cellája nyílt. Nem volt biztos benne, hogy nem csak képzeli-e őket, de amikor meglátott egy árnyékot is, egyre biztosabb volt, hogy valaki ténylegesen jön. A lány a priccsén ült miközben megpróbálta lenyugtatni magát. Rövid időn belül egy sötét alak társult az árnyékhoz és a lépésekhez. Jamie nem látta a jövevény arcát, de érezte a belőle áradó sötétséget és ez elég volt ahhoz, hogy ne kelljen fel magától az ágyából. Némi hallgatás után az alak fenyegető hangon megszólalt:

– Most velem jössz. Ha bármivel próbálkozol, gondunk lesz egymással. Talpra! – Jamie nem ismerte a hanghoz tartozó illetőt, de gondolta, hogy nem ember, így aztán felállt.

– Crowleyhoz viszel? – kérdezte rekedten a hosszú hallgatás végett.

– Semmi közöd hozzá. Lépj szemben a falhoz.

Jamie így tett, aztán hallotta a lépéseket és érezte, hogy valaki hátra kötözi a kezeit és zsákot húz a fejére.

– Mi történik? – kérdezte Jamie, a szíve egyre gyorsabban vert. Választ nem kapott, ehelyett megragadták a vállánál fogva és kiirányították a folyosóra. Percekig mentek – Jamie néha fényt érzékelt a csuklyán keresztül, és elhaladtak egy olyan részen is, ahol emberek könyörögtek, hogy engedjék el őket – nők és férfiak egyaránt. Jamie elborzadt, nem tudta, hogy Crowley mit akarhat ennyi emberrel, de abban biztos volt, hogy semmi jót.

Kis idő múlva megállították és durván belökték egy székbe. A csuklyát és a bilincset is rajta hagyták, aztán percekig nem történt semmi. Jamie kérdezgetett, de egyikre sem kapott választ. Aztán lépteket hallott, és ösztönösen odafordult, annak ellenére, hogy nem látott semmit.

– Vedd le róla – hallotta Crowley hangját, majd újabb lépések, és lekerült róla a csuklya. – Remek, most pedig tűnés innen! – A férfi hangja nyugodt volt, a démon mégis összerezzent, majd azonnal le is lépett.

Jamie közben körülnézett: egy üres helyiségben voltak, csak két szék volt bent.

– Hallom, rosszul alszol – szólt Crowley kárörvendően. – Csak nem a mi kis angyalunk halála okoz neked ilyen kellemes perceket?

– Miért hozattál ide? – kérdezte Jamie indulatosan. – Biztos nem azért, mert annyira aggódsz a jólétem miatt.

– Hamarosan megtudod. De először is, meséld el szépen miket álmodsz.

– Mit érdekel az téged?

– Lehet, hogy olyan információkat tartalmaz, amik fontosak lehetnek. Szóval, halljuk.

– Rólad szoktam álmodni – válaszolt Jamie felvont szemöldökkel. – Rózsaszín tütüben vagy és engem próbálsz meggyőzni arról, hogy ez teljesen normális. Ez a látvány már alapjáraton is elég kínzóerővel bír, így minden alkalommal felriadok. – Jamie meglepő módon nem félt Crowleytól, és nem is gyűlölte annyira, mint ahogyan a helyzete miatt kellett volna. Lehet, hogy a démon volt előnyben, a lány mégis érzett valamit a démon viselkedésében, ami felbátorította.

– Nem érek rá játszadozni veled. Válaszolj, vagy más módszerrel szedem ki belőled!

– Engem is megkínzol, mint azokat a bezárt szerencsétleneket? Akik szabadságért könyörögnek az egyik folyosón?

– Azok a szerencsétlenek, ahogyan nevezted őket, olyan lények, akik amúgy elpusztulnának egy Dean Winchester-félének a keze által. Így legalább hasznomra vannak, és nem kell hiába meghalniuk. Persze, előfordul néha egy-két baleset, de ez be van kalkulálva, veszteségek mindig vannak. Szóval?

Jamie tüntetően hallgatott, mire Crowley megcsóválta a fejét, majd a lányhoz lépett, miközben megjelent a kezében egy tál, és Jamie számára idegen nyelvű szavakat kezdett el mormolni.

– Mit művelsz? – kérdezte a lány kissé ijedten.

– Ez egy varázslat, amivel megvédem azt, aki majd megszáll téged és kideríti, hogy mit is álmodtál. Nem kell aggódnod, ha jól rémlik, fájdalommentes, bár elég régen használtam utoljára ilyen varázslatot. Nem biztos, hogy jól csinálom. – A férfi eltüntette Jamie csuklóiról a bilincset és megragadta a lány egyik kezét. Mindeközben a kezében lévő tálat a székre tette, egy ezüst kés jelent meg nála. Jamie megpróbálta elrántani a kezét, de a férfi erősen tartotta, majd kis vágást ejtett rajta, mire Jamie felszisszent a fájdalomtól. Ezután Crowley fogta a tálat és belecsöpögtette a lány vérét, majd összekeverte a tartalmát. Elmormolt még egy varázslatot, aminek hatására a tál tartalma forrni kezdett.

AC/DC - Big Gun

Crowley elégedett képpel Jamie-hez fordult.

– Na, mesélhetsz vagy beléd költöztetem az egyik rosszabbik démonom. Mit szeretnél?

Jamie sóhajtott és karba fonta a kezét.

– Azok után, hogy a legutóbb kinyírtam az egyiket, még ezzel a varázslattal sem kockáztatnám az egyik embered életét.

– Ne ringasd tévhitekbe magad, egy cseppet sem érdekel egyikük élete sem. Ha kiesik egy, jön helyette másik, egy pillanat alatt. Ez a kis ital csak azért van, hogy rávegyem őket, hogy megtegyék, amit akarok. Hogy működik-e vagy sem, nem izgat. Szóval idehívjam, vagy megkíméled magad ettől?

– Nem értem miért fontos ez ennyire.

– Mint mondtam, jelentéssel bírhat. A te esetedben talán többel, mint egy átlag embernél.

– Általában nem emlékszem rájuk – válaszolt Jamie nehézkesen egy örökkévalóságig tartó pillanat múlva. – De volt olyan, amiben hangokat hallottam vitatkozni. Éreztem az aggodalmukat és a sürgetést. Arcokat sosem láttam, és nem értettem, mit mondanak. Néha pedig látom önmagam, ahogyan az erőddel kínzol az autó mellett, miközben újra átélem, amit akkor éreztem.

Crowley hallgatott egy pillanatot, majd nemtörődöm módon megszólalt:

– Találtam valakit, aki segíthet nekünk.

– Aha. Ez is egy olyan remek ötlet, mint az elrablásom?

Crowley figyelmen kívül hagyta Jamie kijelentését, és folytatta: 

– Na, most! Bemutatom neked Kaylee Rheont! – A férfi intett a fejével, miközben valahová Jamie mögé nézett. – Ő fogja kideríteni, hogy ki is vagy. Csak igyekezned és koncentrálnod kell majd, és azt csinálnod amit ő mond.

Jamie hátrafordult és egy afroamerikai lányt látott bejönni, két démon kíséretében. Az ő kezei szabadon voltak és csuklya sem volt rajta, azonban a szemöldöke és a szája is felrepedt, minden bizonnyal azután, hogy megütötték. A lányt leültették a másik székre, és a tekintetében ellenségesség csillogott még Jamie-vel szemben is.

Jamie kifejezéstelen arccal nézte a rövid göndör hajú lányt, belül azonban megdobbant a szíve. A lány talán egy lehetőséget hoz a szökésre.

– Mit akarsz tőlem, te mocsadék? – fordult Kaylee Crowley felé indulatosan. Látszott rajta, hogy nehezen fogja vissza magát attól, hogy ne ugorjon neki, de a két démon mellette amúgy is azonnal közbelépett volna.

– Lassan a testtel! – szólította fel Crowley kedélyesen. – Úgy is azt fogod tenni, amit mondok!

– Ettől még nem kell jó pofát vágnom hozzá – morgott a lány, majd Crowley felé köpött. A férfi hátrébb lépett, miközben jót nevetett. A két démon azonnal lefogta Kayleet, de Crowley leintette őket.

– Hagyjátok, ennél többet úgysem mer tenni, tudja, hogy azért már büntetés jár. Méghozzá kemény büntetés – mosolygott a férfi. – Szóval, korábbi kérdésedhez visszatérve, azt akarom, hogy vedd kezelésbe Miss Harrist – intett a fejével Jamie felé.

– Mit akarsz tudni róla? – kérdezte a lány – még mindig sütött belőle a gyűlölet. Jamie pedig mintha ott sem lett volna.

– Ő egy különleges lény, még egy angyalnál is hatalmasabb – vagy legalábbis annak tűnik az alapján, amit eddig tudunk róla. Viszont nem tudjuk, mi ő, valahol mélyen el van ásva benne az információ. Az a dolgod, hogy megtudd, hogy ki ő valójában. Vesd be a praktikáidat, ha már egyszer boszorkány vagy.

Boszorkány – Jamie jól tudta, hogy a fiúk nem szívlelik ezeket a lényeket, pont elég dolguk volt már velük. Jamie nem tudta, hogy ezek után mire számítson. Annyiban biztos volt, hogy tetszik neki a lány viselkedése.

– És mit kapok cserébe? – Jamie gondolatait Kaylee hangja törte meg.

– Nem kínzunk meg.

– Aha. Nem segítek – vetette oda a lány nemtörődöm hangon és a körmeit kezdte el vizsgálgatni. Crowley intett a fejével a két démonnak, mire azok megragadták a lányt a karjánál fogva és felhúzták a székből. Crowley megemelte a kezét, mire a lány arcán kín terült szét. Jamie látta, hogy Kaylee mennyire szenved, azonban a boszorkány meg sem nyikkant. Vagy nagyon jól tűri a fájdalmat, vagy kijutott neki ennél már sokkal rosszabb is.

Kaylee jó ideig bírta a kínzást, azonban nemsokára megroggyant a térde.

– Elég! – kiáltotta Jamie. Képtelen volt tovább nézni, hogy a lány szenved. Crowley ránézett majd leengedte a kezét.

– Te inkább… fogd be! – nyögte a lány Jamie-nek. – Nem rád tartozik!

– De igen, rám tartozik. Ugyanis annak ellenére, hogy az imént levegőnek néztetek miközben rólam beszélgetettek, a dolog rólam is szól. Szóval bocs, Kaylee, hogy nem szívesen nézem végig, ahogy a földbe döngölnek másokat. Egy az ellenségünk… – Jamie Crowleyra nézett. Belefúrta a szemét a férfi tekintetébe.

– Befejezted a bájolgást?

– Befejezted a kínzást? – vágott vissza Jamie.

– Neked is kijut belőle, ne aggódj!

– A legkevésbé sem aggódom.

A férfi megforgatta a szemét.

– Elég legyen – mondta végül nyugodt hangon és egy kézmozdulattal a székbe lökte Kayleet, anélkül, hogy egy ujjal is érintette volna. A két testőr odébb állt. – Adok egy hetet. Ha nem kapok bármilyen használható információt – nézett Kayleere –, megbánod, kedvesem. Nem leszek olyan könyörületes, mint korábban.

A lány nem szólt, de ha szemmel ölni lehetett volna, a szobában mindenki holtan rogyott volna a padlóra. Jamie furcsa módon bízott benne. Nem tudta miért, pedig talán nem kellett volna bíznia senkiben, akit Crowley mutatott be neki. De úgy tűnik, hiába a józan ész.

***

Másnap került sor először Crowley agyament ötletének megvalósítására. Kayleet és Jamie-t bevezették egy, az eddiginél valamivel komfortosabb helyiségbe. Három démon felügyelte őket zárt ajtóknál. Crowley nem jelent meg.

– Mit tervezel? – kérdezte Jamie kissé aggódva. Nem tudta, mit tegyen. Kettős érzések uralkodtak rajta – egyfelől nem akart semmit tenni, másfelől kíváncsi volt, és azt sem akarta, hogy Kayleenek baja legyen miatta. Egész éjjel ezen őrlődött, nem aludt semmit. Végül arra jutott, hogy ha lehetséges, semmitmondó infókat mond. Kaylee nem válaszolt, helyette előkészítette a terepet. Gyertyákat vett elő és az ágy körül elhelyezte őket. Ezután egy intéssel lángra lobbantotta mindet.

Jamie elképedt. Ugyan Castieltől és a démonoktól is látott már hasonló dolgokat, de egyikük sem volt ember. Kaylee viszont nagyon is az volt, legalábbis eddig ezt gondolta. De ezek után mégsem volt annyira biztos benne.

Végigpörgette az információkat, amiket a boszorkányokról tudott. Chuck könyveiben is előfordultak: ott volt például a legrosszabb, a striga. De Jamie nem gondolta volna, hogy Kaylee Rheon striga lenne, hiszen az leginkább gyermekek életerejével táplálkozik. Vagy ott voltak azok a boszorkányok, akik a történelemkönyvekben szerepeltek, mint a boszorkányégetések szereplői az inkvizíció idején – de az majd hétszáz évvel ezelőtt volt. Eszébe jutottak sorozatok jó boszorkányokról, de az tudomása szerint mind fikció volt. És eszébe jutottak a seprűn lovagló bibircsókos boszorkányok is, de ahogy Jamie elnézte Kaylee-t, a legkevésbé sem tudott hasonlóságot felfedezni, mire magában elvigyorodott. Ezek után nem tudta mire vélni a dolgot.

– Szóval, miféle boszorkány is vagy te? – tette fel a kérdést végül. Remélte, hogy a hangja magabiztosabban hangzott, mint ahogyan érezte magát. – Gondolom, striga nem lehetsz.

– Striga! – Kayle hangja felháborodásról árulkodott. – Még hogy én striga! Még csak az kéne, hogy olyan legyek, mint azok a gusztustalanságok. Már nem is boszorkányok, csak elfajzott lények, akikben ezer évvel ezelőtt talán volt még valami emberség.

– Oké, de akkor mégis…

– Én a wiccában mozgok. Azon kevesek egyike vagyok, akik nem az önnön érdekeit nézik, amikor kiszórnak egy bűbájt.

– Na, és hogyan tervezel információt gyűjteni Crowleynak?

– Hipnózissal.

Ennyit az információ visszatartásáról…

– Van egyáltalán engedélyed a hipnózisra?

– Nézd – fordult felé hirtelen Kaylee ingerülten –, azért csinálom ezt, hogy túléljem az itt töltött időt. Nem leszek a barátnőd vagy a fogadott húgod, és nem fogok beszámolni a módszereimről.

– Nem is akarok a barátnőd lenni, de a hipnózis alapfeltétele a bizalom, te pedig nem vagy valami segítőkész, hogy felépítsük ezt. 

– Számomra úgy tűnik, hogy építgetés nélkül is megvan. – Kaylee negédesen elmosolyodott és visszafordult a gyertyáihoz.

– Ez nem tűnik nekem túl wiccás látásmódnak – jegyezte meg Jamie harapósan.

– Te már csak tudod. Hiszen már fél éve vagy fogságban, és rendszeresen meg is kínoztak, ugye?

– Sajnálom.

– Inkább hagyj koncentrálni, nincs szükségem a sajnálatodra. – Kaylee füveket vett elő, amiket egy mozsárban összetört, majd porcelánbögrébe szórt, és forró vizet öntött a porra. Pár percig hagyta ázni, miközben egy furcsa északi nyelven kezdett el kántálni, végül Jamie felé nyújtotta. – Ezt idd meg! – mondta ellentmondást nem tűrően.

Jamie elvette a bögrét, de egyelőre csak beleszagolt. – Segít ellazulni – tette hozzá Kaylee, miután látta Jamie arcán a kétkedést. Miután Jamie beleivott az italba, Kaylee megismételte az előbbi műveletet, csak más füvek és – amennyire Jamie ki tudta venni – más szavak használatával. Ezután megitta az italt.

Aerosmith - Dream on

– Feküdj az ágyra – szólt oda Jamie-nek.

Jamie felállt a székről és elindult az ágy felé.

– Szóval pontosan milyen hatásai is vannak ennek az italnak? – kérdezte.

– Ellazítja az izomzatot és segít kiüríteni a nem kívánatos gondolatokat, így hamarabb elérjük a meditációs állapotot.

Jamie ledőlt az ágyra és kényelembe helyezte magát. Rápillantott a démonokra, akik eddig nem zavartak sok vizet; szinte fel sem tűnt a jelenlétük.

– Csukd be a szemed és ürítsd ki az elméd. Képzeld azt, hogy egy békés helyen vagy, ahol senki sem árthat neked.

Jamie így tett: képzeletben egy réten volt – puha füvön feküdt és a napfény az arcát melegítette. Érezte a virágok illatát, hallotta a méhek zümmögését és a madarak csicsergését maga körül.

– Most képzelj el egy ajtót, amit nyiss ki, amikor visszaszámolok, és elérek az egyig. Négy, három, kettő és egy. Lassan kinyitod a szemed és megpillantod az ajtót. Lépj be rajta – a múltadba érkezel.

Jamie kinyitotta a szemét. A napfény egy pillanatra elvakította, de hamar hozzászokott. Elmosolyodott, ahogy meglátta a rikító virágok sokaságát és az élőlényeket, amik körülötte nyüzsögtek. Aztán meglátta az ajtót és csak halványan hallotta Kaylee távoli hangját: – Mit látsz? – kérdezte, és ő mesélni kezdett.

Apáék szobájában vagyok. Anya épp apa teáját kevergeti, én pedig apu betegágya mellett gubbasztok. Szokásommá vált itt is éjszakázni, pedig apa folyton bezavar a szobámba. De mivel túl kedvesen teszi ezt, sosem hallgatok rá. Egyébként sokat alszik és sokszor talán nem is veszi észre, hogy ott vagyok.

Nagyon pocsékul néz ki, rossz így látnom őt, de tartom magam anya, és főleg az ő kedvéért. Folyton viccelődöm és csacsogok. Elmesélem, hogy mi volt a suliban, mi van a fiúkkal, meg hogy milyen érdekességet tanultam aznap. Vagy a jövőmről beszélek, mire mindig megkérdezi, hogy még mindig agyturkász akarok-e lenni. Őket sem szívleli különösebben, de nem is utálja őket annyira, mint az orvosokat általában.

Sokszor sikerül megnevettetnem, de látom rajta, hogy az árnyék ott van a szemében. Sosem mosolyog önfeledten. Anya odaadja neki a teát és a gyógyszereit – ő is egészen máshogy néz ki, megviseli az egész ügy. Amikor kiderült apa betegsége, sokat vitáztak, és néha még most is, főleg amikor be kell venni a bogyókat. Apa elhúzza a száját, de most túl kimerült a vitázáshoz. Anya amúgy is nagyon meggyőző tud lenni.

Rettegek, nem akarom, hogy meghaljon. Fogalmam sincs mihez kezdenék nélküle. Talán én is belepusztulok.

– Menj tovább – mondja anya, egy pillanatra rám nézve, de mintha mégsem ő lenne – de azért felállok és kimegyek az ajtón.

Az udvaron találom magam, apa és a Fordja körül sündörgök. Éppen szerel, én meg folyton kérdezősködöm, de apa sosem ideges, komoly hangon válaszolgat a kérdéseimre a kocsival kapcsolatban is.

– Imádlak papa! – mondom neki hirtelen, ő meg hozzám fordul és rám mosolyog a melegbarna szemeivel, amik vidáman csillognak, amikor megszólal.

– Most éppen miért? – kérdezi már nevetve, miközben megtörli egy rongyban az olajos kezét.

– Mert sosem zavarsz el, amikor kérdezek valamit. Az osztálytársaim mindig azt mesélik, hogy amikor kérdeznek valamit otthon, a szüleik azt válaszolják, hogy menjenek tévét nézni.

– Ez azért van, mert én is imádlak, kicsim – mosolyog és megölel. Alig érek fel a mellkasáig, így inkább felkap és magához szorít. – Te vagy a csodánk. Téged vártunk annyira a mamáddal. Azt hittük, már sosem jössz.

– Lehet, hogy az angyalok küldtek?

– Vagy épp te magad vagy az angyal. A mi angyalunk!

– Az annyira jó lenne! Lennének szárnyaim és felrepülnék az égbe, mint te a repülővel.

– És itt hagynál minket?

– Dehogyis papa, vinnélek magammal!

– Akkor jó – nevet fel és szorosabban ölel. – És, hogy bírnál el mindkettőnket?

– Hát, ha angyal lennék, akkor biztos nagyon erős lennék. Simán elbírnálak mindkettőtöket! Apa, mesélj még! Miért gondoltátok, hogy nem jövök?

– Azt hittük, a mamának nem lehet babája. Vagyis az orvosok hitték. Nem is reménykedtünk már, amikor megjelentél te.

– Honnan tudtátok, hogy jövök?

– Anya megálmodta.

– Tényleg? És mit álmodott?

– Hogy nagy fény tölti el a lelkét, és megkéred, hogy fogadjon el, mint a fény ajándékát, és hogy vigyáznunk kell rád.

– És akkor is olyan voltam, mint most?

– Nem, egy fiatal hölgy voltál már, és nagy fényesség vett körül.

– Lehet, hogy tényleg angyal vagyok? Miért nem emlékszem rá?

– Kicsim, egy álom volt, és egyébként is, még nagyon apró voltál.

– De hát most mondtad, hogy már felnőtt voltam! Nem értem.

– Én sem értem annyira, de a lényeg, hogy itt vagy. Nem érdemes a múlttal törődni.

– Hát persze, hogy érdemes, különben hogy nézzünk a jövőbe?

Apa felkacagott.

– Néha olyan vagy, mint egy normális kislány, aztán meg puff, ilyeneket mondasz.

– És ez nem normális? – kérdezem megriadva.

– Egy átlagos gyereknél? Nem mondanám, de te különleges vagy, nem egy átlagos gyerek. És nagyon büszke vagyok rád!

– Igazán? – kérdezem csillogó szemmel.

– Igazán. Ám most már ideje tovább menned.

– Hová? – kérdezem, miközben apa letesz.

– A következő ajtóhoz.

– Oké. – Elindulok az ajtó felé. Mikor odaérek, visszanézek – apa és a kocsi egészen kicsinek tűnik, pedig alig jöttem pár lépést. A kezemet a kilincsre teszem és lenyomom, de az nem nyílik. Elkezdem rángatni, nekifeszülök, de a kilincs nem mozdul. Egyre idegesebb vagyok…

– Nem bírom kinyitni – mondta Jamie még mindig az ágyon fekve, ingerült hangon.

– Csak próbáld! – válaszolt Kaylee. – Nyúlj bele a zsebedbe, nincs benne egy kulcs véletlenül?

– Nincs! Áh! – Jamie összerándult. – Megégetett! Nem fog menni, ez fáj! Nem akarom. Ne kényszeríts! Apa!

Jamie teste megrándult, miközben kipattant a szeme és elkezdett kiáltozni. A démonok közelebb léptek, de Kaylee rájuk pirít.

– El innen! Jamie, amikor elérek négyig a számolásban, felébredsz és minden rendben lesz! Egy, kettő, három, négy!

Jamie teste hirtelen ellazult, és a szemén látszott, hogy újra a tudatánál van.

– Mi történt?

– Nem emlékszel?

– Nem.

Kaylee elmondta Jamie-nek, hogy mit mondott a hipnózis alatt. Jamie értetlenkedve bámult Kaylee-re.

– Ezeket mondtam volna? Egyáltalán nem emlékszem. És erre a beszélgetésre sem apámmal. Ezek szerint tényleg valami nagyobb dolog áll a háttérben. És úgy tűnik, nem véletlenül kerültem a Földre sem.